Aklimatizálva

Mégis újra útra vágyva.

Az itt létünk elég kényelmes, egyedül az internetet volt piszok bonyolult beszerezni, úgyhogy a 2,5 km-re lévő városkába, Saint Pierrebe sétáltunk minden nap, hogy az ottani fél óráig használható nyilvános wifin keresztül tartsuk a kapcsolatot a külvilággal.

A piacon minden nap temérdek zöldséget dobnak ki, úgyhogy a természetből szerzett ingyen mangó, banán és papaya mellé ezzel a plusszal megoldódik a napi betevő, a boltban csak tejtermékeket veszünk és bagettet, minden más ingyen jut hozzánk.
Lépten nyomon segít és barátkozik velünk mindenki. Egyik nap egyedül mentem a faluba és akkora szél volt, hogy nem bírtam kievezni a kajakkal. Egy halász érekezett fénysebességgel a segítségemre és kihúzott a motorcsónakjával. Hazafelé sétálva egy kedves bácsi vett fel, hogy hazafurikázzon, Bátornak pedig egymást túllicitálva adnak a zöldségárusok ingyen portékát.

Bajnokok reggelije

Itt majdnem minden strandon van zuhanyzó, úgyhogy ilyen jól ápolt még nem volt a hajam mióta vitorlázunk, plusz így a víz készletünk feltöltése sem okoz különösebb fejtörést.
Szóval mondhatnám ez az európai-karibi élet nem egy survival show.
…
Kivéve ha azt csinálok belőle…

Másnap csodálatos szerelmes reggelünk volt Bátorral, én úgy felvillanyozódtam az együttléttől, hogy utána útnak indultam dzsungel túrázni vissza a Canal des Esclaves-hez, csak most egy másik útvonalon. El akartam vonulni az erdőbe, a csendbe, fel a hegyekbe és meditálni.

Végtelen banánültetvények

Odafele szinte táncoltam az úton!
Szedtem még több banánt, mangót és hangosan, ordítva énekeltem, tudván, hogy maximum a madaraknak bántja a fülét.
Megérkeztem a meditálóhelyemre és egy óráig csak gyakoroltam, ami alatt  egészen új élményben volt részem.
A visszautat, mint egy kába, erdei manó, elvarázsoltan, mezítláb tettem meg.
Megpillantottam egy gyümölcsfát, aminek csodás mandulaillatú, ringlószerű termése volt. Rögtön meg is kóstoltam és büszkén szedtem még otthonra is ebből a savanykásan édes húsú, mandula magú finomságból.
Milyen jó, hogy itt mindenféle  különlegességet lehet szerezni a természetből.

Estefele már kicsit émelyegtem.
Hajnali 1-kor kezdődött a pokol és reggel 6-ra ért véget, akkor már csak epét hánytam.
Szóval a cián az amúgy gyümölcsökben gyakran mandula illattal párosul.
Reggelre mindenem fájt, szinte egész nap feküdtem, ha tudtam aludtam és csak egy kis adag barna rizs csúszott le eledelként.
Nagyon elgondolkodtatott, hogy ugyan miért csináltam ezt az abszurd módon ostoba kóstolgatást és miért éreztem – és még mindig érzem – mégis a lehető legtermészetesebb dolognak?
Nem tudom.
De jó, hogy csak egyet ettem.

Állapotom

Este már 8-kor siettem húzni a lóbőrt.
– Ki kell pihennem magam, holnap kirándulunk!
Nawel és Zsolt jött fel hozzánk északra, hogy együtt megmásszuk a Montagne Pelée-t. 15 perc alatt felkocsikáztunk a parkolóhoz, aztán nyakunkba vettük a vulkánt.

Ez már valami!
Páfrányrengeteg, virágözön, kristálytiszta levegő és egy olyan meredek túraútvonal, hogy a végére remeg mindkét lábam. A ciánmérgezést követően persze még mindig gyenge vagyok, de érzem, ahogy minden levegővétellel gyógyítja magát a testem.

Elkezd zuhogni az eső, ami 1300 méteren már kissé cidri, túratársaink ekkor fordulnak vissza.
– Kb. két óra múlva lent találkozunk!
Sajnos a felhők miatt nem vár ránk csodaszép kilátás a csúcson, csak a végtelennek tűnően mély, ködös, páfrányos kráter marad látnivalónak.
Behúzodunk a menedékházba a pékségből jutalomként szerzett vaníliás csigát és kakaós rudat elfalatozni, amikor hirtelen egy jó, 20 fős francia katona csapat csatlakozik hozzánk, teljes felszerelésben.
– Bonjour!
– Bon…jour?!
Megszeppenve esszük tovább, kalapocskánkban, túraszandálban, ingecskében a kakaós csigánkat, mint egy kétszemélyes oviscsoport, miközben a katonák kiképzésük szigorúan tíz perces pihenőjét töltik mellettünk, vigyázban, gépfegyverrel a kezükben.
Na jó étvágyat gyerekek!

Csurom vizesen, átfagyva battyogunk, majd futunk le a hegyről, leérve pedig elönt minket a hála.
Olyan kellemes ez a fáradtság!
Milyen szerencsések vagyunk, micsoda kincs manapság ez a zöld látvány és ez a tiszta levegő!

Ázottan, mérgezetten, de boldogan

Az autóban gyorsan felmelegít minket a jó társaság és a lefelemenet rohamosan növekvő hőmérséklet, lassan pedig visszaérkezünk a horgonyhelyünkre.

Még néhány napot leszünk Martinika falu mentes zöldövezetében északon, de a szigetről már ki is jelentkeztünk, hogy folytassuk utunkat következő, Guadalupe-i megállónkkal a célunk felé.
Érzékeny búcsút veszünk új barátainktól, akiket nagyon reméljük, hogy még jó párszor újra látunk az életben.

Visszatérünk a hajóra és csak zsibbadtan ámulunk és bámulunk. Milyen szép is a pillanatban lenni, nem gondolkodni, csak csodálni azt, ami van. A másodpercenként változó színű naplementét, a selyemvékony felhőfátyollal fedett hegytetőt és az apró, szorgosan tovarohanó hullámokat.

Micsoda csend, micsoda béke.

Ez nem a mi hajónk, de eléggé hasonlít